Emlékszem, tavaly hányszor panaszkodtam anyukámnak, hogy a kettes kert mennyire népszerű a spanyol csigák körében. A kártételük is drámai volt sokszor. Anyukám teljes nyugalommal, s főleg örömmel állapította meg, hogy az ő kertjében elvétve talál egyet-egyet. Bezzeg az idén…
Az egyik árvácskás cserépben kihajtott egy szál spenót. Örök titok marad, hogy a kerti földdel, vagy az árvácskatővel került a cserépbe, lényeg az, hogy növekedése már nem volt tetszetős a szememnek, úgyhogy kivettem. Gondoltam, ha már ilyen szépen kifejlődött, megeszem, bár nem vagyok túlságosan főzelék párti, sajnos. Éppen ezért támadt fel bennem a reform gondolat: legyen leves belőle.
Sajnos már nem adhatom át szeretetvirágaimat úgy, mint eddig minden évben, ám pontosan emlékszem, hogyan történtek az első felköszöntések, egészen onnantól kezdte, ahogy tudatosodott bennem ez a nap, Anyák napja. Elsős, másodikos koromban a “kreativitásomra” kellett hagyatkoznom, később azonban már tudatosan készültem erre a napra ugyanúgy, mint a család más jeles napjára.
Amikor az ember tömegközlekedéssel utazik, végtelen szabadsága arra korlátozódik, hogy gyönyörködjön a tájban, vagy legalábbis elmerüljön benne. Különösen igaz ez akkor, ha hosszabb ideje nem járt már azon a vidéken.
Ma reggel volt egy apró elintéznivalóm az orvosi rendelőben. Amint a váróban várakoztam, egy idős úr szólított meg: “Nagyon izgulok, 85 éves leszek, s remélem, megkapom még a jogosítványt!” Majd említést tett arról, hogy a testvére, aki pár évvel idősebb nála, a közelmúltban hunyt el, életében orvos nem sokat látta. Majd mondott még pár dolgot, s végül büszkén közölte: a fia még nincs 20 éves… Persze, ő pontosan mondta, hogy mennyi, de ez most nem is lényeges.
Életem harmadik május elsejei felvonulására készültem, a hetvenes évek elejét írtuk. Az előző ünnepen nagyon jól éreztem magam, gondoltam, most is így lesz. Április 30-án délután, égve a felvonulás lázában, beosztottam a teljes tanyasi állatállományt felvonulni. Ami csak élt, még a fák is, fontos szereposztáshoz jutottak. Nem beszélve a játékaimról, és más élettelen tárgyakról, mindent előszedtem, amit csak tudtam, hogy felverjem a kis tanya csendjét, minél nagyobb ricsajt csapjak. Közben énekelgettem az ilyenkor szokásos nótákat, már ami bemászott a fülembe és ott ragadt, mert a zene, a dallam már akkor is belém tapadt, mint a közönséges galaj a kukoricaföldön a ruhámba.
Rájöttem, hogy annyi érdekesség történik velem nap mint nap, hogy érdemes e tanulságos kis történeteket megosztanom másokkal. Nem ígérem, hogy minden nap lesz erőm és időm jelentkezni, de amikor érdemes, akkor biztosan itt leszek.
Idei 12. lapszámunk innen mentés nélkül azonnal nagyítható: http://www.varosivisszhang.hu/?page_id=30031
Az ekönyvtárból saját gépre mentve olvasható a legújabb lapszámunk: http://ekonyvtar.vksz.hu/?docId=41319