Terézke-blog 2: Május elseje anno
Életem harmadik május elsejei felvonulására készültem, a hetvenes évek elejét írtuk. Az előző ünnepen nagyon jól éreztem magam, gondoltam, most is így lesz. Április 30-án délután, égve a felvonulás lázában, beosztottam a teljes tanyasi állatállományt felvonulni. Ami csak élt, még a fák is, fontos szereposztáshoz jutottak. Nem beszélve a játékaimról, és más élettelen tárgyakról, mindent előszedtem, amit csak tudtam, hogy felverjem a kis tanya csendjét, minél nagyobb ricsajt csapjak. Közben énekelgettem az ilyenkor szokásos nótákat, már ami bemászott a fülembe és ott ragadt, mert a zene, a dallam már akkor is belém tapadt, mint a közönséges galaj a kukoricaföldön a ruhámba.
Léggömbök helyett jól jött a korábban készített papírsárkány, hajtogattam hajókat, csákókat, vágtam és nyírtam… S amikor minden elkészült, arra gondoltam, milyen jó lesz holnap, milyen szép lesz a valódi felvonulás. Biztosan kapok majd igazi lufit, lesz csatos bambi, finom, málnás, vesz majd nekem anya kókuszos csemegét vagy csokis drazsét, mint tavaly, annyira finom volt!
A lázas előkészületek után, este, amikor leültünk vacsorázni, apa közölte, most nem megyünk felvonulni. A haszonállatok nem ismerik május elsejét, meg kell őket etetni, tiszta alom jár alájuk, hogy szép kövérre hízzanak, mert csak akkor van pénz, fizetés. Ezen az ünnepen ő a soros, hogy ellássa ezeket a teendőket.
Rettentően elszomorodtam. Csak nagyon halkan mertem kibökni: “… én annyira szeretnék menni…” Ám válasz nem jött. Egy darabig vártam, hogy majd anya mellém áll, mint számos esetben, és megjegyzi, hogy a gyereket kárpótolni kell valahogy, hiszen egész délután “felvonulósat” játszott, de semmi. Mintha még ő is örült volna annak, hogy maradunk.
Durcásan bevonultam a szoba sarkában kialakított vackomba, lerogytam a számológömbös kis ágyam szélére, s csak bámultam magam elé, még sírtam is. Most holnap mi a fenét fogok én egész nap csinálni? Se léggömb, se bambi, se édesség, még csak kavalkád, zene és hangosbeszélő sem lesz, ez borzasztó, pityeregtem magamban.
Másnap, azaz május elsején reggel mit ad’ az ég, esett az eső. Reggelinél anya – a tőle megszokott nyugalommal – azt mondta: Na látod, nem ér semmit így ez a mostani felvonulás. Jobb is, hogy itthon maradtunk. Ahogy reggeli után leszedte az asztalt, elővette a sütéshez használt edényeket, a konyhai mérleget, s hogy némileg kárpótolva érezhessem magam, finom hájas tésztát sütött. Mákosat, lekvárosat, diósat, túrósat, almásat, jaj nagyon megörültem. Egész délelőtt dolgozott vele. Én is előszedtem a játékaimat, kinyitottam az “orvosi rendelőt”. Délutánra a nap is kisütött. Már eszembe sem jutott, hogy május elseje van, s hogy mit is akartam én tegnap délután.
(Fotó illusztráció: A Május 1. MgTsz dolgozói a május elsejei felvonulásra gyülekeztek. 1970-es évek. A lapistói tsz-történeti kiállítás anyagából. Akiket hirtelen felismerek, piros-fehér-zöld zászlóval Molnár Lajos bácsi tsz-elnök,Kanász N. Julianna, mögötte Madai Győző.)