Városi Visszhang Szentes » Verseim III. Üzenet – válogatás

Verseim III. Üzenet – válogatás

A művész nem kabát

(Tokácsli Lajos emlékére)

Egy város áll némán, mint állt az utolsó tárlaton.
S az örök vásznon az Öreg halász is könnyet ejt.
Túl az Úri Kaszinón, s a csendes városon
a Kertben, a Gátoldalon a talány sem felejt.

Nincs többé háború, se kint, se bent, se fent.
A vörös, a kék, a sárga tánca sötétté elvegyült.
A „legszentesibb” látta így a Tiszát odalent.
A művész nem kabát! A gond de egybegyűlt!

A cím még jókor érkezett, a múzsa is örült.
Egy város áll némán, mint állt azon a tárlaton.
A közért tenni tán mégis érdemes (?) Űrt csak
a tegnap hagy, csak a terhek a vállakon.

A kifordíthatatlan időn a ma átoson.
Szentes, 2000. június 27.

Őszi kép

A köd könnyeket sír a homokra.
A pára a tájra olvad, köveket
fest, nyirkos fűcsillag nyílik az
első fényre.

A nap vörös pillái hívják táncba.
Ragyog, akár Geb, s Nut csókolná,
Lejt, titkos ütemet ringat légies
játékuk.

Szívem érzi, a gyöngéd sugár
mint hinti szét bizsergető erejét.
Bent biztos zene csendül fel
ismerősen.
Szeged, 2001. október 16.

Amikor a sárkány beszélni tanul

Van úgy, hogy húzol magadban egy csalóka képet,
egy meséből tépett apró, furcsán vidám alakot,
rosszban jól vagy vele, huncut mosollyal szeret,
de tudd a mesét, hamis lé, mit kever neked.

Levert leszel, eleven sárkány egyben hétfejű,
s ki letörölné könnyű könnyed, a jó mesehős:
pórázra kötött eb, sárga macska, s éltetőd
te vagy magad tüzed oltva bátor, erős.

Mennyi hasztalan harc, beomolt arcsírok,
ember embernek árka, vagy mennyországa.
Dadog a sárkány, valahol ármányt gyanít.
Amikor beszélni tanul, sírva szeretni tanít. 
Szentes, 2002. január 13.

Egyszerűen

Lelkem lebegő levegő, hangom halk hullám.
Sivatagi sín mentén nyíltam neked erővel,
hogy idővel kérjelek: ezer szín csillagán
vezess át, kísérj el. Két kézzel oltalmazz!

Hatalmazz fel neked, magadnak őrök csillag,
eget kereső, légy magad: fényhalom-tartomány…
Egyszerűen osztva szét sivatag sóvár szívem
zöd mező, erdő kék folt telik el színnel, neked:

Így kacag fel a fájdalom, fejem válladon álmodón,
elterül, elpihen, kincsem, szebb végtelen nincsen.
Sújthat kudarcok árja, üres harc koszos csodája,
ha lelkem lebegő levegő, hangom a tiéddel szállhat.
S z e n t e s , 2008. augusztus 31. 11.16’

Pató Pál úr mai éneke

Pató Pál úr háza kinéz a tisztásra.
Szép magas épület áll csak magába.
Küszöbén ülve füstölög gazdája.
Szólni se tud, de menne utána…

Hej, ráérünk… Mire is, barátom?
A munka nem érték, bizony azt látom!
Idegroncs mind, ki igát húz a háton
Üres zsebbel koldul odaát a gáton…

Magatok urai, pénznek rabszolgái,
Ükapja ha látná, tudna szitkot hányni.
Ám lelkük is méla, álmuk aránnyi,
Pató Pál is egy, be tudott sorolni.

Csak ül árván, családja nyugatnak,
Nincs áldott szó, kutyák sem ugatnak.
Árverezni jönnek, hitel után futnak,
Hova legyen Pál úr, vége a titoknak?

Hej, idáig jutott a széles magyar átok.
Nem ráérünk? Végül nyel az árok…
Kevesebb mi több kincs szállna rátok,
Hej, ráértek már, végre Napot láttok…
S z e n t e s, 2008. szeptember 05. 07.18

Válasz

Nincs más kapu, mely beenged hozzád.
Árnyék vagy, hogy erősebbé tégy.
Viharban vihart nem gyújtunk többé.
Pillanat van csak a pillanatért.

Kik nem értenek, nem látnak még sorsot.
Poklot sem, ha a fal betakar.
De élnek hasonlót, hűségnek becézve:
Egy kapuban állunk, ahonnan nincsen tova.

Tétova válasz a széttéphető élet.
Az örök kapu, mely hozzád beenged.
Mit elfecsérlünk, holnap el se ássuk:
Kidőlt múltunk a jövőtlen jelen!
Szentes, 2008. augusztus 5. 01.29.

Üzenet – Egy év…

Nézem, ahogy megint fordul a sorsunk.
A régi ruhákban már alig férünk el…
Gyorsulva lassul, mit vadul hordunk:
a teher csak nő, de még egyre több kell…

Robotlelkek országa vacog, félve fél.
Összezavart, mert összezavarják.
Gyűlölni tanul, mert erre tanítják.
S nem veszi észre: hogy mélyül a mély…

Új Noé szorgos, látom fénybárkát hálóz.
Nem leszünk rajt’ csak a dúsgazdagok.
Ám kevesek bárkája nem jut el a célhoz,
elég közben, ahogy a fénycsillagok…

Megint e nyűg, mely új eszméket kreál.
Rettegett géphit torzult rabjai lehetünk,
s a végén csak megint egyre temetünk…
Feladjuk hát sorsunk? Ennyi, kész! Megáll?

Az ész szólít: ember, ne halmozz! Ne hagyd!
A Föld kincsét ellenedre ne forgasd!
Gondolkozz, írj, érts, szeretve befogadj!
Ember, vigyázz: a BÉKE nem gép, TE vagy!
Szentes 2009. november 1.


Őszidő

Ahogy fáradt könnyeit öntözi az őszidő,
Befordul a sarkon az október szele,
Kemény kalapját dobja a semmibe
a tölgyes, a diós, s a gesztenye…

Ahogy a nap erőtlen méláz, bágyatag,
Por-ködtől párás sérült fényszeme
Óriás fejében bong a holt zene
Nem hall és lát itt már senki se…

Ahogy elmúlik lassan időtlen és örök,
A körök szélén gyertyaláng nesze,
Halmoz, vermel a pillanat embere,
Nem sejti még, mindez mire…

Ahogy rend híján rendért kiállt a vágy,
Recept nélkül, ha fáj, sincs gyógyszere
Tűrve sóhajt mind csak egyszerre,
Ki félni és félteni felel…

Ahogy fáradt könnyeit öntözi az őszidő,
Ahogy a nap erőtlen méláz, bágyatag,
Ahogy elmúlik lassan időtlen és örök,
Ahogy rend híján rendért kiállt a vágy…
Szentes, 2009. november 07.

Ünnepi gondolatok

Idõnk folyó méz, lassan elcsepeg,
S mit bõrünkbe ír, az is csak rövidít,
Ha most a mély sár el még sem borít,
Jöhet már örök szívünkre fergeteg.

Nem mondhatom el a titkot senkinek,
Hogy húz, tép szét az a másik világ,
Fehér tengerben ezüstös hóvirág,
Éjetek álmatlan miért élitek…

Most, hogy minden világos és kerek,
Szabadabb vagyok, mint a vén szelek,
Békét az új teremtõ ígér, de ad-e még,
Lesz-e lélekben, kenyérben bõség…

Nyugalmam elárad agyam rácsain,
Hogy a csoda felfedjen, hagyom megint,
Édes, hogy nem fáj, nem éget a kint,
Tán megtart az új világ még kicsinyt…

Elég végre a gonosz háborgás,
Kéz kezet találjon sötét bajokban,
Mit kérdjük, mi ez a földi kódorgás,
Ha úszunk együtt mély kutunkban mind…

Ha álmunk átírják, írjunk másikat,
Mi kirepít a mély kútból tova,
Nincs több sors, mely ily mostoha,
Csak a gyártott valóság maga…
Szentes, 2010. december 10.

 

Művilág

Spekulatív műbalhé  a világunk,
műtenger a földeken, műjég a szíveken.
Eladott műtárgyak sorával a széptevő,
henceg gazdagon, temető holnapon…

A művész a mű vészről írt strófákat
színpadra, filmre művin ontja.
Pocsék a műsor, műremek nincsen,
működik mégis bűvtelen minden.

Műtétem után műmájast majszolok,
mégis kell, mert a gyomrom még ép.
Pedig műszerek tengere les le rám,
műkövet kínálva a műveim elé…

Mennyi művi ész tesz ennyi műcsodát,
s a sok műharc az agyakba téve át.
Mámor a reszketés, és ez nem kevés,
máris műkincs kezedben – egy művirág
Szentes, 2011. február 10.

Fekete Rózsa

Figyelj jól rám, te feketerózsa,
hallgasd, mit mondok neked:
szemüveged mögül a rózsaszín álom
épp hogy megszédített…
Füledben hordod a mának zenéjét,
másra már nem is figyelsz…
Mi lesz veled, szép Fekete Rózsa,
ha a holnapot megismered…

Tíz év múlva Fekete Rózsa
egy koszos téli délelőtt
kopott kabátban, rózsaszín sálban
állt a kapum előtt.
Elgurult fillért keresett rajtam,
hátha nekem mégis akad,
jó szó is hozzá kihalt reménynek,
szívének betévő falat…

      Korunk, ez a fullasztó álarc
      szépen vasalt ruhánkat
      gyűri, egyre foltosabbá teszi…

E naptól kezdve Fekete Rózsa
többé nem volt egyedül.
Elindult lassan, öröm és óda
menni a múltján fölül.
Lassú volt lépte, és minden perce
örökké-valószerű.
De ez az új „ÉN” attól, hogy csendes
mégis milyen keserű…

Fekete Rózsa, öröm és óda,
ennyi jár még nekünk, hogy
kopott kabátban, rózsaszín sálban
kicsit még ünnepeljünk.
Elgurult fillér életünk bére,
akkor is jó nekünk:
Nem dobja senki soha utánunk,
ha’ magunknak tévedtünk…
Szentes, 2012. június 21.

Szerző: Dömsödi Teréz

Folytatása következik!