Városi Visszhang Szentes » Verseim I. Kezdetnek hangjai – válogatás

Verseim I. Kezdetnek hangjai – válogatás

Ballada egy fiúról

Nincs nekem testvérem
– szólt egyszer egy fiú!
Nincs nékem otthonom,
hol fejem lehajtom.
Nincs szerető anyám,
ki meleg szívvel várna.
Aki hozzám olykor
egy-két jó szót szólna.

Nincs nekem szeretőm,
– szólt egyszer a fiú!
Barátom a hajnal
sötét álruhája.
Ködacába bújok,
hogy senki meg ne lásson,
azzal takarózom
sok éjjelen, ha fázom…

Anyám elment régen,
mikor tíz éves lettem,
apámat a törvény
elragadta tőlem.
Senkit nem érdekel,
mi lesz majd belőlem.
Intézetben laktam,
de onnan is elszöktem.

– Elmenekül messze,
füstös városokból,
hatalmas tömegből,
embertelenségből.
Felkiált az égnek:
erdők ura lettem,
nem fordulhat többé
már senki ellenem!

Erről álmodott ő
részeg éjszakákon,
ködös mély sötétben,
ragyogó napfényben.
Szítta vörös vérét
sok-sok erős méreg,
véget akart vetni
annyi szenvedésnek…

Volt egyszer egy koncert,
hol a színpad szennyben úszott,
kemény botütések
csatazaja zúgott.
Ott maradt a fiú
bosszút esküdt vérben,
elátkozva akkor
a világmindenségben.

A fiút soha többé
nem kereste senki.
A börtön rút falára
ennyit írt valaki:
Adjátok őt vissza,
ó, ti átkozottak,
akik megöltétek
egyetlen fiamat!

Belátom a hibám,
felrovom az égnek.
Könnyelműségemet
méltón büntesse meg:
én vagyok gyilkosa,
öljetek meg engem,
hogy egyetlen reményem
elveszni engedtem.

Szentes, 1982. július 24.

Ősz – elő

Lassan asztalhoz ül már az ősz,
deres szakállú dermedt emberek jönnek,
s nyugodni készül a vén természet.
Magába zárja rejtett titkait,
mély álmát nem zavarja senki meg.
Köd csókja vállamat hinti majd,
ha lehajtott fővel rovom lépteim
a kihalt úton, hol csak Te vagy velem.
Mindig újra emlékezni tanítasz,
s ha dermeszt északi szeled,
kabátom összébb húzom testemen.

Szentes, 1982. augusztus 28.

Ifjúság

Lobogva lángolsz a végtelenben,
soha el nem múló örök tombolás,
s mindig újjászületsz, és maradsz,
kiújulsz a cselekvő lélek fényében,
s képes vagy e lélekben örökké égni,
vagy tova szökkensz fürge szöcskelábakon,
reménytelen öregségbe hajtod,
gyermeteg, ábrándos szívemet…
Félek tüzedtől, ha közelembe érsz,
                                              mert megégetsz!
S ha itt vagy, észre sem veszlek,
s ha majd elhagysz, úgy vágyom csókodat,
mint távozó kedves szerelméséét…

Szentes, 1982. szeptember 2.

Gyermekkorom

Betyárul fénylő búzamező, 
hantjaid nem taposom már.
Kitagadtál örök szívedből  
létemnek legszebbik nyarán.                                  

Gyermekkorom mesevilága,
szabad, zöldelő remények.                                  
Tudtam én, éreztem én,       
ennél szebb már nem jöhet.

A tavasz szín volt és illat,
a nyár tűz és tisztaság.
Titokzatos gyönyörkoszorúja
testemben szétáradt varázs.

Szárnyas nyári esték csendje,
holdfényes, meleg éjjelek.
Harmattól fénylő szép világ,
gondtalan, röpke ifjúság.

Itt éltem én, hol az ősz
halvány köddel köszöntött,
hol a tél ezüsfehér volt,
s a szél álmot suttogott.

Az erdő csöndje úgy várt,
a madarak szabad szózata.
Akkor nem éreztem igazán,
mennyire tud fájni a magány.

De mióta mindez már nincsen,
elnyelte a múlt fekete leple,
azóta felnőtté érlelt az élet,
s nagyon fáj, hogy örökre vége.

Most koszos kőjárda, kóbor eb,
ráncos házak, örökös förgeteg,
messze mélyedő reménytelenség,
ez maradt mindenkorra még.

Bezárt ablakok maradtak,
s levegőtlen beton zeg-zugok.
Facsart lelkek között mindennap
elsüllyedek és felbukkanok.

Ki szól rám? … Ó, senki sem!
Magányom mostohán zokog.
Üres, agyon nyűtt életem
láncokon függ: elég legyen!

Ahogy kalitkába zárt madár,
úgy  szomjazom, hogy repüljek.
Köríves álmaim felé, hogy
végre elmeneküljek.

Betyárul fénylő búzamező,
hantjaid nem taposom többé!
Tovább kell mennem, mindig
csak tovább: vár a hely, a végső.

Gyermekkorom mesevilága,
kósza, ábrándos remények:
tudtam én, éreztem én,
ennél szebb már nem jöhet…

Szentes, 1982. szeptember 8.

A bölcsőtől a sírig…

Ha kísértetek tépik lelkedet,
ne figyelj rájuk, neked menned kell!
Ők egyhelyben állnak mindörökké,
de te mozdulj, mert test vagy és vér.
Kísértet lehetsz még, de ne feledd:
a bölcsőtől a sírig többet tehetsz,
s nem mindegy, hogy porodból
gyomnövény vagy virág terem…
Emléked úgysem őrzi az idő,
mely rohan, de meggyaláz egy
                                      kísértetet!

Szentes, 1982. október 2.

Sopron

E város, mely megőrizte híven
a régi korok varázsát.
Ha hallom a Tűztorony
tompa kondulását,
tudom, mesteri kéz
munkálta az ékes zenét.
Itt, hol minden ház
történelmi emléket őriz,
s érzem még az ódon illatot,
a régi árkádok alatt
oly szívesen időznék,
miközben lágy dalt kopogna
lábam a szűk kis utcák macskakövén.
Magamba zárnám a régmúlt csöndjét
a hűség városában, hova
álmaim elvezetnek még.

Szentes, 1982. október 2.

Ha festő lehetnék…

Úgy megfesteném én az ősz szürke felhőit,
mit az arasznyi szemhatár még látni enged,
s a magasra emelt házak nem takarnak el.
Az vígasztal, van még, mit szemem megcsodálhat.
Ó, ha festő lehetnék, s kezemben ecsettel
vászonra vethetném, hogy soha ne múljon el.

Mit ér az, ha csak toll van kezemben,
mit a szem lát, leírni úgysem lehet.
Fessek arcot, s leírok lelket, mindegy,
a kettő egyre megy: az arc beszél
a lélek szenvedéséről, amíg
a lélek én vagyok, vajon ki érti meg?

Szentes, 1982. október 7.

A döntnökökhöz

Gondoljatok a gyermekeinkre,
ha ránk nem tudtok gondolni már.
Gondoljatok a boldogokra, a
falra festett álmaikra…

Arcokban bízunk, mi senkik,
csengő nevek emelnek föl,
de nem a hallgatásra,
de nem a csalódásra!

Szárcsák rikoltják reggel,
macskák vertyogják fennen:
nem akarják a pusztulást,
kegyetlen lábdobogást!

A fegyvert törjétek szét,
gyáros ócska érdekét!
Ne legyen többé szenvedés,
szűnjön meg végre az éhezés!

Hol kelet és nyugat eggyé olvad,
miről álmodó, álmodsz még csak.
De mikor lesz majd igaz?
Mikor tisztul a gaz?

Szentes, 1983. január 03.

Ugyanaz

Minden nap ugyanaz az utca,
minden nap ugyanaz a sár,
minden nap ugyanaz a kóbor eb
üget a lábam nyomán…

Minden nap valahova indulok,
s minden nap ugyanoda érkezem,
minden nap ugyanaz a félelem
ül kiszolgáltatott lelkemen.

Minden nap hiszek és várok,
minden nap egyedül vagyok,
minden nap fáj és lelkembe tép
a vérözön sáros szőnyegén…

Minden nap ugyanaz a gúny,
a busz-moraj a hátam mögött.
Locsog a sár, s megyek tovább
robajok üvöltik lelkem zaját…

Miért nem látok változást?
A szemét, s kutya vicsorog,
nevet csak saját nyomorán,
lenéz, de mindent tőlem vár.

Tévedés, ugyanaz a tévedés,
s az eloszló vér is a sárban.
Az eső koppan, oly monoton,
s csak tocsogok, tocsogok a mában…

Szentes, 1983. február 12.

Már tizennyolc éve

Van részem bőven,
nem panaszkodom,
ételben, italban
úszva, mondhatom:
Már tizennyolc éve
ásom saját sírom.

Jaj, dehogy tudtam én,
csak most már érzem,
fonnyadt szívemen
ül vén bánatom:
Már tizennyolc éve
ásom saját sírom.

Hogy meddig áshatom
át sok száz bánaton,
még meddig rombolom
magam, nem tudom:
Már tizennyolc éve
ásom saját sírom.

Szentes, 1983. április 10.

 Önítélet

Amikor jöttem, minden szép volt,
ezüstös nyáron szólt sok víg dal.
Akkor is hittek, s már nagyon vártak,
soha még senki nem várt így rám.

Beföd a mély víz, fuldoklom tőle:
átkozott csend, átkozott zaj,
mindenki beszél, s még se mond semmit,
üvöltő orkán, forgó szél vagy tán?

Te vagy tettek tétlen tettese,
s torkodon torpant tehetetlen szavad:
– mondom magamnak, s megint
megnyugszom, mint mindannyiszor…

Szentes, 1983. április 24.

Pár perc vagyok…

Hosszú harcok hoztak el hozzád.
Harcom, egész eddigi életem.
Harcom a jövőm, a beláthatatlan,
mert csak pár perc vagyok a földtekén.

A csuklómban hordom szép
tegnap ereit, hogy leírjak jelet:
múltat és jelent, ha már lehet,
mert csak pár perc vagyok a földtekén.

Kit ünnep fogad, nem leszek soha.
Kicsiny szavam bizonytalan még.
A sorok itt – ott elbotladoznak,
tán összetalálnak a kosár mélyén.

Lám, nem ígér semmit, de mit ad,
vedd el, mert kétszer nem nyújt
egyazon csemegét a lét, hisz
csak pár perc vagyunk mind a földtekén.

Szentes, 1983. június 2.

 Múzsa

Ma láttalak, mikor látlak megint?
Nem kérdezlek, s te mégis felelsz.
Ami öröm, s mi kínoz, s ami szent,
örök magasságodba emelsz.

Szavaim összeforrt mondatok,
madasztos kincs, mit te adsz nekem.
Minden érzést, remény tőled kapok.
Megváltasz, megölsz te engem.

Hazug az álom, amit diktálsz,
vagy én vagyok gyönge talán?
Kedvesem, múzsám, ha rám találsz,
új leszek, jobb a sors fonalán…

Szentes, 1983. augusztus 25.

Mintha eljöttél volna…

Volt egy délután, a világról beszéltünk.
Az történt velünk, amit nem is hittünk.
Beszélni tudunk saját lelkünkből.

Az élet korlátai ledőltek.
Nem néztünk sorsot és szerelmet.
Önmagunk lettünk tisztán és védtelen.

Igaz volt? Vagy már el sem hisszük?
S mert lesz többé még egy ilyen délután?
A napok kövein az élet kopog el…

Az elvált erek végén két magányos szív.
S nincs pillanat, melyre mondjuk már:
Boldogság! Mintha eljöttél volna…

Szentes, 1983. október 12.

Nem ezt ígérted…

Véres föld, mit a lábad alatt tartasz,
vérzik azt a szétfakadt erek.
De nem ezt ígérted, nem ezt!
Életet ígértél, életet!

Hideg a szó, nincs lelke a csóknak,
keresünk tovatűnt, hanvadt lángokat.
De nem ezt ígérted, nem ezt!
Igazat ígértél, s szerelmet!

Alig remélve már össze se érnek a kezek,
fehér galamb, ne hagyj magunkra minket!
Nem ezt ígérted, nem ezt!
Jog egységét, s nem elnyomást ígértél.

Véres a föld, mit a lábad alatt hordasz,
vérzik a széttaposott, kopasz eszmék.
De nem ezt ígérted, nem ezt!
Élni, s éltetni születtünk a földre!

Szentes, 1983. október 27.

Kínvonat

44 kerék csattogott
44 lélek vonyított
a sárgacsillagos ég alatt
így zakatolt a kínvonat
fekete vérből felhőket
firkált az ész egére, s
a sárga könnyek tócsáiban
ott vesztek horogkereszt bakancsok
de addig még
az indulás és érkezés között
a kínvonat átvághatatlan barna
rácsaiba vájta magát a Miért?
millió miért kínos hangjaiba
ültetjük értetlen tekintetünk
s kérdezzük újból elhalón
mi jön még?
tán 44 vonat…
tán 44 kerék…
hányszor 44 lélek vonyítja: Elég!
a hazug, kuncogó ég alatt
még mindig zakatol a kínvonat

Szentes, 1983. november 29.

Szerző: Dömsödi Teréz