“Álmodtam egy világot…”
Egyre többen egyre nagyobbakat álmodnak, mert mindenki azt mondja, hogy merjünk nagyokat álmodni. A baj csak az, hogy amilyen iramban ezek az álmok megvalósulnak, oly módon fogy, pusztul életterünk, és bolygónk, a Föld.
Gombamód nõnek fel a robosztus luxus beruházások, hirdetve a hi tech energiatakarékosnak mondott, hosszú távú látszat csodáját. Az egyre növekvõ energia igény a Föld mélyének, rejtett és felszíni kincseinek totális kifosztását követeli, egyoldalúvá vált tehát a fejlõdés iránya. Az új és több igénye mögött elveszett a figyelem az ésszerûség, a hatékonyság, a tudatosság valós szabályaira.
Ebben az egyensúlyát vesztett világban nem csoda, hogy politikusaink épp a legfontosabbra nem figyelnek, arra, hogy mi az ország, és mi a lakosság valós érdeke. Pedig ezek az érdekek valójában mindannyiunk túlélését szolgálnák, az övékét is.
Mi mindenre is kellene figyelni ahhoz, hogy az élni, és élni hagyni elv mind inkább helyére tegye közös dolgainkat, és jobban szolgáljon minket, alkotó embereket. Az Unióba általunk beszavazott képviselõknek pl. jobban kellene lobbizni olyan forrásokért, amelyekbõl az ország gátrendszereit végre felül lehetne vizsgálni, és ahol szükséges – és hol nem – azokat meg lehessen erõsíteni, amíg nem késõ. A mostaninál sokkal több forrást kellene erdõtelepítésekre fordítani, hiszen azok a fák, amelyek ma nem eresztenek gyökeret, holnap semmit sem tehetnek légkörünk oxigénellátásáért. Nem kellene folyton követnünk a luxusigényekbe hajtó uniós pályázatokat, mert azok hosszú távon nem szolgálják nemzetünk fennmaradását, s még sorolhatnám…
A nagy álmok igazán ma nem szólhatnának másról, mint termõföldjeink termõképességének megõrzésérõl, a klímaváltozás hatásainak még lehetséges csökkentésérõl, vagy az emberek életkörülményeinek javításáról. Ezek a célok nemes szólamként ott vannak ugyan a választási ígéretekben, de valójában több nem történik.
Én szégyen nélkül kimondom, lassítani kellene, hova ez a féktelen rohanás! Ahogy idõt kell hagyni a Föld mélyének a regenerálódásra, úgy az emberi élet sem attól lesz teljes, ha – amint Wass Albert bölcsen papírra vetette: “Nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy éljünk.” A felfordulásért viszont a Föld és légköre komoly árat követel, visszavág és büntet. Váratlanul és kiszámíthatatlanul. Én is “álmodtam egy világot magamnak”, ahogy mi mind. De tudjuk majd megélni?
Dömsödi Teréz