Lélekszakadtáig
Generációk óta örök téma a bûnözés. A tévé képernyõjérõl ránk zúduló bûntény áradat a kelleténél is nagyobb nyilvánosságot kap, miközben a rendõrségi statisztikák szerint egyre csökken a bûncselekmények száma.
Ez egy ellentmondás, ami borzolja az életünket. A másik az eladósodottság. Minden kényszerítõ körülmény, ami a pénztelenség hátterében áll és következménye lesz, lett. A félelem a létbizonytalanságtól hazudozást, bújkálást és újabb nem éppen erkölcsös lépéseket szül. Már nem lehet feloldani azt az ellentmondást sem, hogy ki az, aki tényleg fizetésképtelen, és ki az, aki direkt nem fizeti a vállalt kötelezettségeibõl adódó terheket, vagy csal.
Az ilyen kényszerhelyzetek miatt családok tucatjai mennek tönkre. Lélekszakadtáig küzdünk a fennmaradásért, a túlélésért úgy, hogy már a minõségi élet fogalmát teljesen kezdjük elfelejteni. Kinek jó ez? Miért kell ennek így lennie és meddig lehet még ezeket az állapotokat elviselni?
Nincs harmónia a lélekben, ezért nincs harmónia az emberek között, sõt a társadalomban sem. A nagy veszteség körforgásból senki sem kerül ki gyõztesen, még azok sem, akikrõl azt gondolnánk.
A zilált, megszakadt lélek generálja a test betegségeit, egyre többe kerül az államnak a sérült, károsodott élet helyreállítása, de az egyénnek, a családoknak is.
A mûködésképtelenségbe gyalogol tehát körülöttünk minden, erre még a természet, az idõjárás is ráteszi a magáét. Véletlen talán mindez? Dehogyis, figyelmeztetés! “ …s rendezni végre közös dolgainkat. Ez a mi munkánk, és nem is kevés…” (József Attila: A Dunánál)
Cs. I-né