Számos család életét keseríti meg ez a betegség. A mindennapokat átrendezõ hosszas folyamat számos tünet együttesére épül, mégis nagyon nehezen mondjuk ki: én bizony depresszióval küzdök. Nem mindennapi feladatot ró magára a betegre, de a hozzátartozókra is, hogy a gyógyulás felé vivõ úton együtt, kéz a kézben haladjanak, és olyan segítõ szakember útmutatását kövessék, mint Dobos Rozália, azaz Estella Rose, aki dr. Tóth Erika pszichiáter szakorvos segítségével jutott el a lesújtó napokból könyve megírásáig.

Estella, azaz Rozika mára teljesen egészséges. Van kiút c. könyvét tartom a kezemben, az utolsó szóig elolvastam sétája történetét, amelyet verseivel tett még emberközelibbé. A kötet a Novum pro kiadó munkája, az illusztrációkat Juhász Károly és Für Balázs készítette.
Dobos Rozália 1967-ben született Szentesen, szülõvárosát ma is a nyugalom szigetének tartja. Szívesen tölti itt szabadidejét édesanyja, testvére, a szûkebb család körében. Most már lánya mellett párja is elkíséri a családi látogatások alkalmával.
 
– Írod a könyvedben, hogy betegséged 2008 õsze és 2009 nyara között tombolt. Mikor volt az a pont, amikor felismerted: elkerülhetetlen a változás, ami új feladatot hoz számodra?
– Régen sejtettem, hogy baj van, de még mindig azt gondoltam, le tudom küzdeni. 2008. õszén, amikor a Madárfesztivált rendeztük a bátyámmal, itt fordult elõ elõször, hogy mások elõtt sírtam el magam. Majd nem sokára eljött az a nap, amikor rosszul lettem a saját autómban, út közben. Felszökõ vérnyomásomat remegés, heves szívverés és más eddig számomra ismeretlen tünet kísérte, nem is tudom, hogy jutottam el az orvosig. Ezt komoly filmszakadás követte, így kerültem dr. Tóth Erika kezelõorvosom rendelõjébe. Azonnal megértettem, eddig valaki voltam, aki már csak szeretnék újra lenni.
– Mit jelentett számodra dolgozni önmagadon?
– Ez a kezelések között történt, eldöntöttem, hogy nem akarok vég nélkül gyógyszereken élni. Hétrõl hétre feltettem magamnak a kérdéseket, amelyeket igyekeztem megválaszolni, közben nagyon sokat olvastam, figyeltem magamat és a környezetemet. Próbáltam a dolgokat mások szemszögébõl is látni, türelmet tanulni és örülni minden apró elõrelépésnek. A legnagyobb eredmény az volt, amikor már a tükör elõtt is meg tudtam állni, hogy szembe nézzek saját magammal, elfogadva, mit mûvelt velem a betegségem. A legjelentõsebb áttörés akkor történt, amikor azt tudtam mondani Erikának: “Én megyek elõl, te jössz mögöttem…”
– Hogyan született Estella Rose?
– Nem szégyellem, hogy én írtam ezt a könyvet, de amikor a papírmunkák során felmerült az álnév kérdése, elgondolkodtam. Az Es-tella Rose nagymamáim nevébõl, Eszter és Rozália, adódott. Nagyon sokat köszönhetek nekik, és ily módon is szeretnék emlékük elõtt fejet hajtani.

– Mennyit dolgoztál a könyveden, és kik segítettek?
– Egyedül írtam, kisebb-nagyobb szünetekkel készült el ez az önéletrajzi ihletésû munkám. A kezelõorvosomnak is csak a második fejezet után mertem megmutatni. A szakmai véleményére mindvégig számítva, már gyógyulásom után fejeztem be. Köszönettel tartozom a családomnak, a kiadómnak és annak a támogató cégnek, amely fontosnak tartja, hogy személyes példáinkkal elõsegíthessük társaink gyógyulását.

– Tervezed a folytatást, a napi munkád mellett?
– Nincs vége az utamnak, most az a feladatom, hogy a megtanultakat hogyan hasznosítsam. A második kötetet már írom, amelynek az lesz a címe: A mosoly, és ami mögötte van. Mivel trilógiában gondolkodom, a harmadik kötet az emberi értékek és érzések témakörét tárja fel majd. A civil foglalkozásom során, hiszen továbbra is az egyik élelmiszeripari cégnél vagyok területi képviselõ, pozitív irányba változtak az emberi kapcsolataim. Számomra mindig is fontos volt az emberség. A betegségem óta jobban megnyílnak felém mások, és úgy érzem, hogy én is többet tudok segíteni. Egy jó szó, odafigyelés rengeteget jelent. Kimondhatatlanul jól esik, amikor azzal várnak: “…történt velem valami, amit szeretnék neked elmondani…”
– Melyek a legfõbb tanulságai betegséged történetének?
– Ha nehezebben is, de át tudok lendülni a gondjaimon. Most már nem engedem, hogy az egóm vegye át fölöttem az irányítást. Amíg beteg voltam, nem tûrtem a negatív kritikát. Ma már elfogadom, hiszen tanulok belõle. A betegség hónapjai alatt megértettem: az ember minden rosszat visszakap, amit másokkal tett, azoknak okozott korábban. Nem szeretnék még egyszer ilyen hibákba esni.
A szentesi könyvesboltokban keressék Estella Rose: Van kiút c. könyvét. Forgassák hasznukra mindannyian!

Dömsödi Teréz

Ez a bejegyzés 2011 01 31 11:53-kor készült és a következő kategóriákban található: Aktuális, Újság cikkei. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.