Kipihente magát a föld,
Homlokán, sarjad már a zöld.
Álmából ébred a határ,
Rügyeiket bontják a fák.
Újjászületik az élet,
Kelnek sorra a vetések.
Simogató langyos szellõ,
Zöldellik a kenyérerdõ.
Csöppke madárka csicsereg,
Kikelet, kikelet, kikelet.
Azért leszáll a sötétség, szinte fáj.
Közben valakit vársz, de hiába,
nem jön senki már.
Télapónak van egy álma,
legyen hó mindig a puttonyába.
Így egyre csak gyûlik a hó,
és a puttony egyszer kiszakad,
a hó csak szakad és szakad.
Ha látom szemednek megtartó varázsát,
érzem a bõrödnek márvány simaságát,
ízét a csókodnak, s karod ölelését,
felejtem a világ minden szenvedését… (tovább…)
Szeme varázsa, pár kedves
gesztus úgy ütött szíven,
mint senkié.
Ajka ívén a huncut mosoly,
bõven beoltott.
Uram, tudod, miért…
Uram, a titok örökre Tiéd…
Búzaszemek sorakoznak,
más magvaktól szabadulnak.
Ocsú nem maradhat benne,
keserû lenne a leve.
Mit susog a Kossuth utca,
elmúlt már a földút múltja,
Felújul a folyó vén hídja,
majd örül ennek a Kurca folyócska.
Fenyõillat árad Szent Karácsony estén,
angyalszárnya suhan, gyertya táncol lengén.
Karácsony angyala terítsd fölénk szárnyad,
bûneid levetve, megtisztultan állasz.