Meseszép álom, csendes éj,
Szívemnek párját ölelném.
Elszállt az álom, oh be kár,
Pirkad a reggel, bút talál.

(tovább…)

Hosszú az út, mit idáig megtettünk,
amire örömmel és fájdalommal emlékezünk.
Öröm és boldogság volt az ifjúságunk,
mert az életet akkor még színesebben láttuk.

(tovább…)

Amikor az erdõben sétáltam,
   fûben a kis sünit megláttam.
   Ott kocogott pici lábaival,
   majd összegömbölyödött a hátával.

(tovább…)

Adott már oly szókat a század a számba,
nyelvem ízetlennek, sótlannak találta.
Fényes szelek fújtak, szállt velük a lelkem,
s jött egy újabb szellõ, mi földre tett engem.

(tovább…)

Talpunk alatt zörren száz levél
Régi szép emlékünk vissza-vissza tér
Mögöttünk már jó pár tavasz marad
S hogy elõttünk mennyi, ki tudja azt…

(tovább…)

Soha nem kértük, hogy megvirradjon, mert az örökkévaló,
És azt sem kértük, hogy megszülessünk, mert a szerelem életet adó.

(tovább…)

Okkersárga száradt gyöpön,
keményre fagyott hazai sáron,
a vékony porhó friss szõnyegén,
bepillédzett, zsombékos tájon,
a hallgató bíbicek hûlt helyén,

(tovább…)

E rövid kis versével szeretnénk megemlékezni Várkonyi István csongrádi újságíró, költõrõl, aki ez évben lenne 85 éves. 2004. tavaszán hagyott itt végleg bennünket. Versei azonban kötetekben összegyûjtve élnek tovább. Emlékét megõrizzük.

(tovább…)