Gyógyitó vitaminadagok
Linus Pauling német származású amerikai kémikus, a modern szerkezeti kémia és a molekuláris biológia egyik megalapozója, 1954-ben kémiai Nobel-díjat kapott a „kémiai kötés természetének kutatása terén elért eredményeiért, és ezeknek a komplex vegyületeknek a szerkezet meghatározásban történõ felhasználásáért”. Amerikai Nobel-díjas vegyészprofesszor használta elsõként az ortomole-kuláris medicina fogalmát.
Pauling 1966-ban magáévá tette Irwin Stone gondolatát, aki egy nagy adag C-vitaminban vélte megtalálni a megfázás ellenszerét. Pauling tovább ment: õ azt gondolta, hogy a C-vitamin megfelelõ mennyiségben megakadályozza a rák kialakulását is. Õ maga naponta kb. 18 gramm C-vitamint juttatott a szervezetébe.
Nézeteit a Vitamin C and the Common Cold (1970), a Cancer and Vitamin C (1979) és a How to Live Longer and Feel Better (1986) címû könyveiben fejtette ki. Az orvostársadalom nagy része elutasította ezt a nézetet és áltudományos szélhámosságnak titulálták, egy kisebb csoport viszont meg van gyõzõdve róla, hogy Paulingnak igaza van, és vannak olyan esetek, ahol természetes anyagok meg tudják akadályozni a testben kialakuló betegséget. Nyugdíjba vonulása után, 1974-ben megalapította az Institute of Orthomolecular Medicine-t Palo Altoban (ma Linus Pauling Institute of Science and Medicine), ahol a betegségmegelõzés problémájával, a vitamin és ásványi anyagok fogyasztásával foglalkozott.
Pauling aktívan részt vett a International Academy of Science (Tudományok Nemzetközi Akadémiája) intézmény megalakításában. Ezzel jelölte azt a felismerést, hogy az emberi szervezetben a vitaminok, ásványi anyagok és nyomelemek optimális koncentrációja szükséges ahhoz, hogy testi, szellemi és lelki téren jó közérzettel rendelkezzünk. E látszólag egyszerû és egyértelmû megállapítással gyökeresen megváltoztatta az orvoslás alapelveit. Vitaminhiányon alapuló megfigyelésekbõl a 19. század vége felé keletkezett teóriák még jelenleg is alapjául szolgálnak a vitaminhiány okozta betegségek, a szükséges terápiák és az alkalmazott tápanyagok menynyiségének megítéléséhez. A vitamin-paradigma legfontosabb állításai a következõk:
• Már csekély vitaminmennyiségekkel megakadályozhatók a hiánybetegségek kialakulása.
• Ezeket a mennyiségeket a kiegyensúlyozott táplálkozás teljes egészében biztosítja, s ennél nagyobb adagokra – például hiánybetegségek megelõzése céljából – egyáltalán nincs szükség, sõt még kárt is okozhatnak.
• Azok a betegségek, melyek nem vitaminhiány következményei, vitaminokkal nem enyhíthetõk.
• Kellõen kiegyensúlyozott táplálkozás mellett nincs szükség vitaminpótlásra. 1935 és 1945 között a vitaminkutatás számos úttörõje részesült Nobel-díjban. Ezen idõszak jelentõs eredményei közé tartozik a pellagra-betegek kezelése nagy adag B 3 -vitaminnal, az E-vitaminnal kapcsolatos vizsgálatok és az a felfedezés, hogy a B 3 -vitamin különbözõ ízületi betegségek terápiás célú kezelésére alkalmas. Az ötvenes években használtak elõször nagy dózisban B- és C-vitamint a skizofrénia és más pszichés megbetegedések kezelésére.
A vitamin-paradigma eddigi legjelentõsebb és leghatásosabb cáfolata 1968-ban jelent meg a Science címû rangos szakmai lap hasábjain. Ez volt Linus Pau-ling ortomolekuláris pszichiátriáról írt cikke, melyet még több beszámoló követett, elsõsorban a C-vitamin megfázásokra, rákos megbetegedésekre, érelmeszesedésre és szívbetegségekre gyakorolt hatásáról. A vitamin-paradigma azonban szívósan tartotta magát, annak ellenére, hogy az általa sokat emlegetett vitamin-toxicitást, mely vitamin-túladagolás következménye, idáig még senki sem bizonyította.
Ortomolekuláris medicina
Linus Pauling megfogalmazása a következõképpen hangzott: “Az ortomolekuláris medicina a jó egészség megõrzésére és a betegségek kezelésére törekszik oly módon, hogy az emberi szervezetben változást idéz elõ olyan anyagok koncentrációjában, amelyek a szervezetben egyébként is megtalálhatóak és a jó e-gészségi állapothoz szükségesek.” Orvosok és terapeuták rendíthetetlen munkájának köszönhetõen az ortomolekuláris medicina a hagyományos orvosi biokémia és a természetes gyógyászmódok közti hidat kezdi megteremteni. Idõközben az ortomolekuláris medicina négy fõ tartópillére különült el.
• Elsõ és legfontosabb törekvése az építõelemek hiányállapotának megszüntetése a szervezetben. Közismert példa erre a terhesség alatt fellépõ hipokróm (vashiányos, folsavhiányos) vérszegénység, és ennek megszüntetése folsavval és vassal, vagy a hashajtó szerek mértéktelen használata miatt kialakuló kálium- és magnéziumhiány, s ennek kezelése káliumsókkal.
• Másodikként a mikrotápanyagokkal történõ megfelelõ ellátásra koncentrál a megnövekedett szükséglet idõszakában. A nagyobb szükséglet egyedi biokémiai adottságok miatt is létrejöhet, fõként azonban az anyagcsere megváltozott feltételei, és a vele szemben támasztott követelmények következménye. Példaként a mûtétet követõ magasabb C-vitamin-szükségletet említhetjük.
• Harmadik pillére a megavitamin-terápia, mellyel egy-egy tápanyag hatásspektrumát gyógyszerként alkalmazza.
• Negyedikként említjük a megelõzés feladatát. Nagyszabású tanulmányok támasztják alá, hogy a vitaminbevitelnek krónikus-degeneratív betegségek megelõzésében fontos szerepe van.
Az ortomolekuláris medicina terápiás lehetõségei:
• Méregtelenítés a sejtekben, a bélflóra szabályozása, regenerálása
• Az immunrendszer erõsítése (a védekezõképesség fokozásával)
• Az oxigén-felhasználás javítása, a sejtlégzés fokozása
• Védelem a szabad gyökökkel szemben
• Betegségeket és mûtéteket, különösen sugár- vagy kemoterápiát követõ hagyományos terápia támogatása (kiegészítése)
• Egyoldalú táplálkozásból adódó kockázatok megszüntetése
• Élsportolás támogatása a sejtszintû stressz csökkentésével
• A teljesítõképesség fokozása
• A sejtek degenerálódásának kivédése (daganat megelõzés)
• A szövetek regenerációs készségének fokozása
• Krónikus betegségek kezelése, féken tartása
Rideg Róbert
természetgyógyász-tanár, fitoterapeuta , az Aryan
Természetgyógyász Oktatóközpont
óraadó tanára