Várkonyi István: Egy szál ősz haj
Egy szál õsz haj anyám hajából
A földre hullott nesztelen.
Ahogy hullott: ezüstöt lángolt
S én néztem hosszú perceken…
Úgy hullott le ez az õsz hajszál,
mint egy beszédes néma dal, –
Mióta édesanyák vannak:
Mindig õszül és hull a haj…
Mindig õszül és hullik a haj,
Mióta anyaszív remeg.
Miért hullik és kit gyászolhat,
Tán a tékozló gyermeket?
Miért õszül meg anyánk haja,
Miért lesz ezüst selyemfonál:
Még így is össze akar kötni
Vele a sok széthulló szál?
Miért hull mindig könny és õsz haj,
A nagy titkot ki érti meg?
Hogy a tékozló fiúkért miért
Aggódnak az anyaszívek?
Akkor is, ha õsz hajakból
Szõnek fejükre szemfedõt:
Az anyák mindig megbocsátók
És mások nem is lehetnek õk!
Egy szál õsz haj a földre hullott,
S ezüstösen kezd fényleni.
Anyám hajából tán miattam
A bánat keze tépte ki?
Lehajolok a szál õsz hajért,
Megcsókolom és elteszem
– Anyám, – még elhullt hajadon is
Szíved melegét érezem…!
(Szívvel írott vallomások 2003. Szeged)
Várkonyi István Csongrád, 1923. szeptember 21. – Csongrád, 2004. április 23.