Bő hét évtizedes barátság története

Pannika néni és Rózsika néni.

Nincsen hol volt, hol nem, a történet valóságos. Ma mindketten 80 év felett, gyönyörűen megélt évtizedeikkel büszkélkedhetnek. Csodálatos az a szeretet, ahogyan Dobosné Rózsika néni elmeséli a történetüket. Lássuk csak hogyan is kezdődött Erdei Pannika nénivel a barátságuk?

-1953 októberében költöztünk Szentesre az Alkotmány utcába, ekkor negyedik osztályos voltam a Köztársaság téri Iskolában. Lányosztály voltunk. Rögtön az első tanítási nap után kiderült, hogy Panni, akit mellém ültettek, a szomszédunkban lakik. Innentől kezdve együtt mentünk minden nap az iskolába és haza. Nem is gondoltuk, hogy életre szóló barátságunk kezdődött el ekkor.

-Emlékszem, tintát venni is együtt mentünk a mai Bugyi patika helyén lévő papírboltba. Örültünk, ha kiforrt a tinta és elromlott a 365-ös számú toll. (Számozva voltak ugyanis a mártogatós tollak.) Visszamehettünk, és közben csodáltuk a kirakatokat. Együtt határoztuk el negyedikes korunkban, hogy elmegyünk Elsőáldozásra. Neki fehér ruhája volt, nekem kék szoknyám fehér blúzzal. A legszebb emlékünk erről a finom kakaó és kifli, amit kaptunk.

Pannika 1953-ban.

-S mi-minden történt később?…
Rózsika néni huncut mosollyal folytatja történetüket: „Nyolcadik osztályos korunkban együtt jártunk tánciskolába is. Volt sok egyforma ruhánk, olcsó karkötőnk, gyűrűnk… Emlékszem, amikor kibicikliztünk Kapásfaluba, mert meg akartam Pannikának mutatni, hol jártam iskolába. Útközben megmutattam neki, hol született Derekegyházán az öcsém, édesapám hol iszogatott a Gulyás kocsmában, hol laktunk, a Csergő tanyában. Ez egy nem szervezett, jó biciklitúra volt.”


Miközben lapoz a jegyzetében, így folytatja: Sokáig vártunk, hogy teljesüljön az álmunk, egy-egy pár 28 forintos bokafix zokni. Ezért otthon sokat kellett segítenünk, de nem is voltunk rossz tanulók. A szüleink dinnyét termeltek, a felesleget árultuk 50 fillérért kilónként a kapunkban, és annyi dinnyét ettünk, amennyit csak bírtunk. A befolyt pénz a zsebpénzünk lett. Ha összejött 10 forintunk, elmentünk Rágyánszkynéhoz fényképezkedni. A Szent Anna-napi búcsún például szerettünk egy-egy 50 filléres fagyit venni. Egyébként mindig kiterveltünk valamit, ami nem került pénzbe. Amikor kukoricát fosztottunk, segítettünk is a szüleinknek, de élveztük, hogy belesüppedünk a csuhéba. Emlékszem, a ballagásunkra a szomszéd nénitől egyforma ajándékot, egy-egy csokor labdarózsát és egy-egy műanyag csipketerítőt kaptunk, ami a mai napig megvan.

-Mi történt az általános iskola után?

-Másfelé terelt az élet bennünket, de a szoros kapcsolat azért megmaradt. Együtt jártunk bálba, hol az egyikünk, hol a másikunk anyukája kíséretével. Azonosak vagyunk abban is, hogy elég korán férjhez mentünk, mindkettőnknek két gyermeke született, egy fiú és egy lány. Lakodalomkor nálunk a kemencében sültek a sütemények, de a szertartásokon nem vettünk részt. Napjainkra, amikor már jöttek sorra az unokák, ismerjük egymás családját, rokonságát is név szerint. Örömeinket, bánatainkat mindig megosztottuk egymással, de ajándékot egymásnak sohasem vettünk.

-Hogyan telnek most a mindennapok?

Rózsika 1958-ban.

-Ahogy a gyermekeink felnőttek, újra sok közös programon vettünk, veszünk részt. Igényes előadásokat látogattunk. Együtt néztük meg Szegeden a Rómeó és Júliát, vagy az Operettfalu műsorát Kübekházán. Városi rendezvényeken kiültünk a Kossuth térre. Pár éve elhatároztuk, hogy megnézzük a nagymágocsi Kastélyt és elmentünk. Részt veszünk jótékonysági akciókban, pl. gyerekeknek együtt sütöttünk 120 darab palacsintát. A színes események között mindig beszélgetünk. Vita soha sincs közöttünk. Soha egymás szavába nem vágunk. Most már, hogy az idő eltelt, én látogatom meg gyakrabban. Sokszor elhangzik, hogy emlékszel?…

-Nagy örömmel mentünk el a közelmúltban az idősek szavalógálájára a Kisérbe. Örült, hogy szóltam neki, ő már nehezebben mozog. Nap nincs, hogy ne telefonálnánk egymásnak, ismerjük egymás egészségi állapotát. Együtt szépen megőszültünk. Szeretnek minket is a fiatalok, mi is szerettük az Alkotmány utcában az öregeket.

-Közeleg a karácsony. Miként ünnepelték régen?

-A karácsonyi ünnepek nálunk, de náluk is szerények voltak, ám az ünnep a családunké. Így alakítottuk ki közösen.

Ezek az emlékek nem az okostelefonon, hanem a szívünkben vannak. A 80. születésnapomon ő volt a legkedvesebb ajándék számomra, mert a gyermekeim meghívták Panni nénit, ahogy ők nevezik… Ilyen öregkort kívánok mindenkinek!
Lejegyezte: Dömsödi Teréz