Krivik Anita: A csend zaja
Sose voltam olyan hallgatag,
mint most, hogy hangod hallgattam.
Csendben ülsz, némán, kukán,
én pedig várok, csak várok rád.
Majd jön az ősz, melyet tél követ,
magára hagyja a meleget.
Én hozzád bújnék, mert fázom!
De nem vagy itt és szerte foszlik az álmom!
Egyedül vacogok, még kabátom sincs,
szerelmünk volt egy valódi kincs.
Kéz a kézben, a múlt nem felejt…
Édes a mézben, az voltál nekem.
Ordít belül a szívem hangja,
sose volt még ilyen hangos a csend zaja!
Zajos a csend és zajos a múlt,
nélküled túl hosszú az út.
Egyedül érzem magam akár csak egy árva,
nincs szükségem másra, csak egy társra.
A szívem fáj, de reménykedik folyton,
én küzdenék érted, feladni nem fogom.
Azt mondják: „a remény hal meg utoljára”,
de én csak nézek és ülök rád várva.
Egy kedves szó: mondd ki, hogy szeretsz!még akkor is, ha nem igaz – mondd ezt nekem!
Kegyes hazugsággal csak nekem ártanál…
De ez nem lényeges! Nálunk ez már szokás…
Mint macskán a szőr, mint fejen a haj,
teljesen átlagos, mint csendben a zaj.
Kiabál, ordít, sír és pánikol,
mindezt halkan, nehogy valaki meghalljon.
Halkan, csendben kell maradnom,
nehogy valaki segíteni akarjon.
Karmolok, vágok és bántom magam,
mert te mással sokkal boldogabb vagy!
Én tűröm, tűröm a magányt,
ezért gondolkozok mindig pesszimistán.
Nincs semmim és nincs senkim!
Egy embernek sem fogok hiányozni,
ha fáj, ha szenvedek és rombolok.
Szerelmi bánatomat elhagyom…
Rájöttem, hogy rád hiába várok,
a fejemben csak a csend zaját hallom.
Csak a zajt, a reményt már nem hallom,
fel kell adnom ezt a harcot…
Keresni valakit, aki szeret engem.
Várni valakit, aki engem, csak engem keres!
Akivel sétálhatok a holdfényes éjszakába,
aki megfog és elvezet a boldogságba,
lenne egy mesés otthonunk és karrierünk.
Együtt jöttünk és együtt is megyünk…
Egy életre szóló igaz szerelem,
ez a vágyam, hátha nem olyan lehetetlen!
De te kicsúsztál a kezem közül,
a szívem ennek nem igazán örül.
Szerelmem. Nagyon szép álomkép, igaz?
Kár, hogy a csend zaja megmondta,
hogy ez a személy nem te vagy!