Napló 37.
Rég nem írtam. A korábbi gondolatsort ott folytatom, ahol abbahagytam. Sajnos, ott kell folytatnom. Szépen, szerényen megint csak elfog az aggodalom a minket körülvevő természeti és technikai katasztrófák sokasaga miatt. Az emberiséget figyelmeztető jelekre most már – végre – mind a tudománynak, mind a politikai hatalomnak alázattal kellene reagálnia. A túl szép a világ tézis persze igaz. Szép akkor is, ha sodor az ár, ha mindezt úgy éljük át, hogy fel vagyunk rá készülve. Egyet nem lehet: úgy reagálni, hogy velünk nem történhet meg. A katasztrófát kiváltó katasztrófa egyrészt voltaképpen ott van a fejekben, amikor nem takarítjuk ki a csapadékelvezető árkot mondván nem a mi dolgunk. Az illetékesek pedig – növelvén, aki elfödi a bajt – ebbe belenyugszanak… (Az is igaz, nem tudjuk, hogy kell, széltére, hosszára szakszerűen.) Aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Pl. az újra és újra elosztott, mindenhonnan hiányzó, állóvizet okozó helyzet: lesz-e, és honnan: p é n z a károk elhárítására. Az ország összes településén egy évben nem engednék többet, mint egyetlen tűzijáték. A fővárosi pocsékolás maga a totális katasztrófa. Miért? Mert rendkívüli helyzet van, és lesz… Józan paraszti ész: spórolni kell! A látványt úgyis – tartok tőle – pótolja az égiháború…