A vendéglői muzsikusokról
A Szenyéri Dániel és kora néprajzi gyûjtõpályázat különdíját a Szentes és térsége éttermi népi és cigányzenei együtteseirõl és hangszerjátékosairól írt dolgozatomért kaptam.
Sárosi Bálint népzenekutató (szül. Csíkváros/ Románia, 1925 -) írja: “Szinte nem létezett falu, amelyiknek ne lett volna cigánybandája. A falutól aztán hosszú út vezetett a felemelkedésig, de a híres cigánymuzsikusok gazdagon és elegánsan éltek.”
Pályázatom elsõsorban a szentesi vendéglõkben, kocsmákban az 1900-as években muzsikáló magyar és cigány muzsikusokról készült gyûjtéseimet tartalmazza. Ez a dolgozat kezdete lehet egy olyan gyûjtéssorozatnak, amely az itt felsorolt, és a további gyûjtések során elõtérbe kerülõ muzsikustársakról íródhat. Bízom benne, hogy hamarosan lesz olyan helybéli (szak) ember, aki ezt a nagyon szép és igen nagy munkát majd a teljesség igényével felvállalja, és elvégzi!
A történelmi Magyarország cigány zenészei által megszólaltatott muzsika kialakulásáról, és a nagy elõdökrõl Falvay Zoltán: A magyar zene története címû könyvében írja: “A magyar nemzeti zene, és vele a magyar zenei élet a XIX. század elején alakult ki a romantikus stílusirányzatokkal párhuzamosan. Nemzeti tartalmának az a nagy mozgalom adott értelmet, amely a magyarságot a reformok és a forradalmak révén akarta megújítani. Az ekkor megjelenõ verbunkos zene csakhamar magába olvasztotta a magyar társasági zenét. A korai verbunkos nyomtatványok, kották, legtöbbször Bécsben és Pesten osztrák zeneszerzõk mûhelyeibõl kerültek ki. Az elsõ szerzõk között ott találni Druschetzky Györgyöt, Kauer Ferdinándot, Berner Ádámot.” (Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 103-104. old.)
Ám a verbunkos mégsem az õ munkájuk révén indult elõre, hanem három nagy “magyar cigány” muzsikus egyéniség: Lavotta János, Csermák Antal és Bihari János (“Magyar Orfeusz”) révén. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Rózsavölgyi Márk és Ruzitska Ignác is. Kisfaludy Sándor 1808-ban így írt Kazinczynak: “Én csak az vagyok a magyar poéták között, ami Bihari és Pityók a Muzsikusok között.” Berzsenyi is rajongott Bihariért. 1810-ben így szólt a híres prímáshoz: “Te pedig Bihari, húzd! Énnekem a muzsika csak magyar nóta legyen! Igen tetszik.” Berzsenyi magyar nótán a német dallal szemben azt a magyar daltípust értette, amely a verbunkossal párhuzamosan alakult ki.
Az 1970-es évekig Szentesen is magyar bandák és cigány zenekarok muzsikáltak vendéglõkben, kocsmákban. Városunkban a nagy cigányzenész dinasztiák közül a Lehota, a Lakatos és a Gábor családokat kell elsõsorban megemlítenünk. S hogy milyen volt ezekben az években a vendéglõi hangulat, arról ez év májusában Demeter István és felesége beszélt.
Köztudott, hogy az autentikus cigány népzene más (kannák, gitárok, száj gõbõk, ének), mint az éttermekben cimbalommal és klarinéttal kiegészült vonós hangszerekbõl (hegedû, brácsa, bõgõ) álló zenekari muzsika. Ez utóbbi zenei repertoárja folyamatosan – a mindenkori divat szerint – változott, és ma is változik. Arra, hogy pontosan milyen zeneszámok mellett mulattak a 19. század végétõl az 1970-es évekkel bezárólag a magyarországi szórakozóhelyeken, annak kifejtésére ezen pályázatban kevéssé vállalkozom. De tudom, hogy vannak még olyanok, akik tudnának mesélni.
Ezzel befejezem a Szenyéri Dániel és kora néprajzi gyûjtõpályázatra érkezett négy pályamunka ismertetését. A dolgozatok 1-1 példánya a szentesi múzeumban, ill. a levéltárban megtekinthetõ.
Paksi Márta
U.i.: Végezetül arra biztatok mindenkit, gyûjtsön lakóhelyén néprajzi értékeinkbõl! Ne feledjék! Csak az marad meg, amit hitelesen, a valóságnak megfelelõen örökítünk meg írásban, hangszalagon, fényképen vagy filmen.