…ha már “kalandvágyból” itthon maradtunk… – Vitaindító közös dolgainkról
A Kiséri Állatorvosi Rendelő, amellett, hogy teljes körű állategészségügyi ellátást nyújt a kisállattartók számára, az utóbbi időszakban társadalmi, kulturális találkozási ponttá is vált, említette Dr. Dobos András címzetes egyetemi docens, tulajdonos állatorvos. A rendelő nyitott a távolról, más városokból, országrészekből, nem ritkán az országhatáron túlról érkező páciensek előtt, s persze, a városrész lakói is szívesen választják a legközelebbi rendelőt kedvenceik számára.
- A Kisér is nagyon szép része a városnak. Aki hozzánk érkezik, kap egy kis városismertetést. Büszkén mesélünk akár a város, akár a városrész helytörténeti érdekességeiről, az elnevezések eredetéről. Szeretnénk, ha a Kisér egy nyugodt, ugyanakkor élő városrész lenne. Jó volna minél több fiatalt ebbe a városrészbe csábítani. Öröm számomra, hogy azért itt is működnek vállalkozások. Néhányan összejöttünk itt a rendelőben beszélgetni arról, hogyan látjuk a város, benne ennek a városrésznek a jövőjét. Abban megegyeztünk, hogy élénkülést várnánk, akár új városi programokat a városrészbe. Egyénileg napjainkban ezt nagyon nehéz megcsinálni. Személy szerint szervezek évek óta kiséri adventi találkozókat, szilveszterköszöntőt, de vannak olyan szép részei a Kisérnek, melyeket kulturális vonzerővé volna érdemes tenni. Szeretnék ebben az évben a Farkas Antal emléktábla környékére kulturális programokat valamelyik iskola bevonásával, hiszen Farkas Antal elismert költő volt, akit Ady Endre is méltatott – vázolta az elképzeléseit Dr. Dobos András, majd hozzátette:
- Azt látom lokálpatriótaként, hogy a fiatalok nem minden esetben vannak tisztában a város helytörténeti, természeti kincseivel. Fontos lenne megfelelő szakemberek segítségével felkutatni ezeket az értékeket és a fiatalok számára ismertté tenni. Voltak régebben nagyon jó rendezvények, túraversenyek. Foglalkozni kell nekünk, idősebbeknek a fiatalokkal. Óriási kulturális szakadást látok a generációk között, ami később problémákat fog okozni. Azt gondolom, hogy a jelenben kell a jövőt megteremteni. Hiányt látok a jelen és a jövő kapcsolatában – mondta.
- A „most”-ról mit mondanak a beszélgetőpartnerek? – kérdeztem.
- Itt a rendelőben a kórházunkról nagyon sok szó esik. Pl., hogy szentesi származású fiatal orvosok miért nem jönnek vissza? Miért nem kapnak lehetőséget? Nem papíron mutatott megfeleltetésre gondolok, mert a mögött nincs tartalom. Fel kellene mérni, hogy a városnak 10 év múlva hány lakatosra, villanyszerelőre, óvónőre, tanárra, orvosra, pincérre, stb. lesz szüksége, tudunk-e számukra megfelelő lakhatást, fizetést biztosítani? Ha ezt nem tesszük meg, mutatja a kórházunk jelenlegi helyzete, nagyon komoly problémák lesznek. Többen megkérdezték már tőlem – vidékről érkezők is – hogyan történhetett az meg, hogy Szentesen nem tud a kórház szülészeti osztályt üzemeltetni? Én sem tudom megválaszolni, de azt sem tudom elképzelni, hogy ide ne jelentkeztek volna orvosok. Más települések megfelelően ellátottak szakmai személyzettel, és koránt sem rendelkeznek olyan adottságokkal, mint a mi városunk.
- Lehet, hogy eljött az ideje egy újfajta közösségi szemléletnek?…
- Így év elején, lokálpatriótaként, nagyon sok kérdést fogalmaztam meg, úgy is, mint apa, úgy is, mint értelmiségi, aki másik három értelmiségit adott a városnak. Egyik ilyen kérdés, hogy számít-e a személyünkre a város? Netán mindenki a saját egyéni problémáira fókuszál, és a közösségi gondolkodás eltűnik Szentesről? A saját kérdéseimre és a felvetésedre is azt mondanám, hogy a migrációval, koronavírussal, háborúval együtt járó rémisztgetés változtatja meg a gondolkodásunkat. Hangsúlyozom, egyik jelenségnek sem vagyok tagadója. Nem tartom azonban megfelelőnek a kommunikációt ezekről a témákról. Én itt a saját városomban nem vagyok hajlandó csendben lenni, a hibák mellett elmenni, mert „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Én se cinkos, se néma nem vagyok. Hét generációs a családunk, most sem azt várjuk, hogy kapjunk, csak annyit, hogy a véleményünk számítson, ha már „kalandvágyból” itthon maradtunk.
Lejegyezte: dt.
Megjelent a http://ekonyvtar.vksz.hu/?docId=42210 online lapszámunk 3. oldalán.
SZERKESZTŐI JEGYZET A GONDOLATOK TOVÁBBFŰZÉSÉHEZ
Magam, kisériként, a Felsőpártra szoktam havonta beszélgetős összejövetelekre járni. Örömmel tölt el, hogy az egyre gyarapodó kör több mint fele harminc-negyvenéves fiatal. Csatlakozott hozzánk egy hölgy Csongrádról, aki Kanadából költözött haza a közelmúltban. A közös közöttünk az, hogy mindannyian belső útkeresésből, vagy (és) külső kínnyomás hatására a spiritualitás felé fordultunk. Ettől függetlenül örülnék, ha a kiséri beszélgetős kör következő összejövetelére én is kapnék meghívást.
Hálás vagyok a Teremtőnek azért, hogy közel 20 éven át a Kiséri Napok keretében Drága Párommal annyi szépet és jót teremthettünk. Hálás vagyok, hogy ismerhettem, és a Kiséri Napok szervezése során sok-sok segítséget kaptam olyan helyi lokálpatriótáktól, mint Zsíros Katika néni helytörténész, Bucsány Gyuri bácsi irodalmár vagy Kátai Feri bácsi, aki a hajdan élt iparosok, mesteremberek lakta kiséri „térképet” vázolta fel számomra. Magam is szívesen megmutatnám bárkinek Szent Vendel szobrát, vagy mesélnék a Bánomháti temető történetéről, netán a Kisér és a só kapcsolatáról…
Ám, mindez a múlt. A spirituális ember pedig nem él a múltban, de a jövőben sem, mert azt „most” teremti. A „most”-ban pedig legfontosabb feladata megválni félelmeitől, aggodalmaitól, s hogy felismerje, milyen „hozott” mintáitól érdemes megszabadulnia, mert minden változás bennünk kezdődik. Tudom, egyre többen ébredünk erre rá, ezért nem aggódom sem a város, sem a városrész jövője miatt. Ami most zajlik kis városunkban, az saját negatív kivetülésünk tükre, tanít, ébreszt arra, hogy változzunk ahhoz, hogy változtatni tudjunk.
Dömsödi Teréz