A kedves kis házi rozsdafarkú pár öt fiókát nevelt fel az idei első turnusban. Az etetések nagyon gyakoriak voltak, főleg a tojó röpködött a fészekhez, és vissza, s útközben folyton cserregett. Egy percre sem állt be a csőre. El is neveztem Csörrinek.

A hím, színesebb tolláról könnyen megkülönböztethető. Csendesebb, félénkebb is. Ha a fészek közelében látott, ide-oda röpködött, nem mert a fiókákhoz leszállni.

A fészektakarítás is a tojó, az anyuka dolga volt. Azt gondoltam, majd az enyém lesz, de nem… Hozta a kis csörriknek az elemózsiát, az ürüléket pedig vitte, gyakran egyenest kivette a kicsike megriszált, előretolt fenekéből, és ez így ment napról napra, egészen május 11-ig. Ekkor már a kis rozsdafarkúk alig fértek egymástól a fészekben. Elérkezett a kirepülés ideje. Mind a tojó, mind a hím, hangoskodásba kezdett, bíztatták kicsinyeiket a szárnypróbálgatásra. A konyhaablakból néztem egy rövid ideig, hogy ne zavarjam meg a folyamatot. Hihetetlen szép, felemelő látvány volt, ahogy a felnőtt madarak a levegőben, egyhelyben szárnyalva mutatták a kicsiknek, hogyan kell ezt csinálni. Közben dolgom után láttam, s amikor újra hazaértem, már csak három madárka bátortalankodott a fészek szélén. A kis csörrik többszöri térdrugózással, és apró, alig tollas farkuk gyors jobbra-ballra mozgatásával próbáltak elrugaszkodni, míg egyszer csak sikerült szétszóródniuk a gerendákon, a léc és a tető között. Majd át a tetőre, és aztán kettő eltűnt. Már csak egy árválkodott az egyik gerenda sötét zugában. Ám ő úgy ottfelejtődött, hogy délután 3 óra tájban is mozdulatlanul, egyhelyben gubbasztott.
– No, veled mi lesz? – gondoltam. – Nem keresed a többieket?  Nem vagy még éhes? Így elmaradsz teljesen. – Néztem fel rá aggódva.

-Szólalj meg, légy szíves!
S mintha csak megértette volna. Kis idő múlva cserregni kezdett, s hihetetlen, pillanatokon belül ott termett az esőcsatornán a mama. Addig bíztatta, míg ez az utolsó kis bátortalan is vele tartott. Azóta egyetlen fiókát sem láttam. De még a házi rozsdafarkú párt sem, ma délelőttig. Akkor is csak néhány pillanatra tűntek fel, lazítottam a karalábé palánták földjét, leszállt mellém a kiszemelt zsákmányért, s már hangos csiripeléssel el is tűnt.
Remélem, a második költésre visszatér, s akkor már pontosabban ki tudom figyelni pörgős kis életük pillanatait. S talán megörökíteni is jobban sikerül az egyes mozzanatokat.

Szentes, 2019. május 17.              Szerző: Dömsödi Teréz

Ez a bejegyzés 2019 05 17 22:53-kor készült és a következő kategóriákban található: Napló. Minden hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Ugrás a végére, és hozzászólás.A visszajelzések most nem engedélyezettek.