A 10:0, amely senkinek sem fájt
Egyetlen rövid tudósítás. Ennyi maradt meg a múltból, a mérkőzésről. Kutattam hosszasan, de semmit nem találtam régi újságokban, adatbázisokban, szerencsémre azonban a Csongrád Megyei Hírlapból gondos kezek annak idején kivágták a cikket, amelynek segítségével most összerakosgatom emléktöredékeimet.
A gondos kezek tulajdonosa Szakács Ernő bátyám, aki már akkor zöld melegítőben biciklizett Szentes utcáin, amikor én még nem is éltem. Mert Szakács Ernő fradista, ahogyan apám, nagyapám, és az egész családom is
fradista volt, és lesz mindörökké. Kivéve nagyanyámat, de ő is csak a halála előtt, véletlenül szólta el magát egy családi rendezvényen, hogy világéletében a Vasasnak szurkolt. Mint mondta, ebben a családban ezzel nem lehetett csak úgy előállni, és egyébként is, a foci soha nem érdekelte, viszont Mészöly Kálmán annál inkább, szóval, érzelmi okokból pottyant a piros-kék kakukkfióka a Zöldi család zöld fészkébe. Akkor most lássuk azt a tudósítást a megyei lapban. Az időpont: 1975. december 9. kedd.
„FTC-Szentesi Kinizsi 10:0. Vasárnap délelőtt mintegy négyezer szurkoló volt kíváncsi a Ferencváros labdarúgóinak bemutatkozására. Az FTC különösebb küzdelem nélkül 10:0 arányban győzött a Szentesi Kinizsi ellen, nagy közönségsikert aratva.”
Hogy a FRADI Szentesre érkezett sörmeccset játszani, ráadásul nem is az akkor NB III-as Szentesi VÍZMŰ, hanem a még kevésbé jegyzett helyi Kinizsi ellen, csak és kizárólag Pusztai László érdeme. Legendás jobbszélsőnk ugyanis Szentesen született, 20 éves koráig otthon is játszott. Apám, aki pár évvel azelőtt hagyta abba a futballt, jól emlékezett az ifista Pusztaira, pokoli gyorsaságáról beszélt, és arról, hogy meccsenként 3-4 gólt lőtt, nyilvánvalóan felfelé lógott ki a kisvárosi csapatból.
Pusztai Laci aztán Szegedre került, majd onnan a Honvéd érintésével 1974-től a Fradiba. Egy évvel később ő hozta össze ezt a kedélyes szentesi meccset, a Ferencváros – ráadásul nem is tartalékosan – nevelő egyesülete ellen játszott egy könnyedet, ahol tényleg nem az eredmény számított, hanem hogy testközelből lássa az ember a hősöket.
Én akkor ötesztendős voltam, és életem egyik legmeghatározóbb élményét köszönhetem ennek a mérkőzésnek.
Apám ugyanis kézen fogott, és Pusztai Laci segítségével bevitt az öltözőbe. Megilletődötten álldogáltam egy magas bácsi mellett, akit később apám a keresztnevén nevezett, de én persze szólni sem mertem hozzá.
Báró volt az, Bálint Laci.
Miközben a cipőjét fűzte, egyenesen odafordult hozzám:
-Na, öcsi, mi leszel, ha nagy leszel?
Kihúztam magam:
-Ha nagy leszek, focista leszek, és Fradiban játszom majd.
-Nagyszerű ötlet – válaszolta Bálint és oldalra sandított. – Éppen ideje egy rendes futballistát keresni, a Rab Tibi megöregedett, már nem bírja a tempót.
Hatalmas kacagás rázta meg az öltözőt, mindenki nevetett, apám, Pusztai Laci, és sok zöldmezes bácsi is. Bár nem pontosan értettem, miért vicces, hogy Rab Tibi megöregedett, és hamarosan én váltom majd, persze én is velük együtt nevettem. (Azóta kíváncsiságból utánanéztem, az „öreg” Rabi Tibi akkor éppen 20 éves volt.)
Magára a mérkőzésre nem emlékszem, szerintem nem is láttam, az viszont világosan megmaradt bennem, hogy még a pálya szélén álló fákra is felmásztak az emberek. Szerették akkor Fradit nálunk a környező településekről is odasereglettek, nagyjából olyan státuszban volt a csapat, mint ma a Barcelona. Egyébként volt is kiért szurkolniuk a környékbelieknek. Már az 50-60-as években is játszott a Fradiban szentesi játékos: mostani vezérigazgatónk édesapja, Orosz Pál, aki fiatalon apámmal is együtt futballozott, és akit nagy szeretettel, barátsággal emlegettek felénk az öregek.
Abban az 1975-ös KEK-döntős Fradiban Pusztai Laci volt szentesi, Megyesi István pedig csanyteleki, a Tisza túlpartjáról. A szentesiek a válogatott kapusra, Gujdár Sándorra büszkék voltak, ő egy ideig Pusztai Lacival együtt játszott a Honvédban, hát, ennyi szentesi és környékbeli világsztárunk azóta sem volt.
Vidéki gyerek lévén fővárosi meccsre nem jártunk, de a tévében mindig megcsodáltam Pusztai játékát. Emlékszem hatalmas bedobásaira, szélvész gyors elfutásaira, beadásaira, és arra is, hogy szép gólokat lőtt a FRADI-ban és a válogatottban.
Aztán jött 1987 nyara, éppen híradót néztünk otthon. Elsápadva hallgattuk, hogy hazafelé a Balatonról a sokszoros válogatott labdarúgó, Pusztai László egy halálos autóbalesetben életét vesztette. Később kiderült, hogy az M 7-esen a túlsó sávból átpördült egy balesetet szenvedett autó, majd ráesett Pusztaiék Zsigulijára. Laci és a felesége azonnal meghalt, a gyerekei túlélték a karambolt. Soha nem láttam sírni apámat, de emlékszem, akkor könnyes volt a szeme.
Ma Pusztai László Sporttelepnek hívják Szentesen a központi pályát. A Kinizsi-pályát, ahol Pusztai először dobta be a tizenegyespontig a labdát. Ahol néhány kilométerre a szülőfalujától, Megyesi őrizte a jobbszélsőjét. Ahol Gujdár bemutatta az első robinzonádját. Ahol Orosz először tömte ki az ellenfél hálóját. Ahol apám éveken át NB III-as meccseket játszott, és ahol én is elkezdtem futballozni. Hogy aztán 18 évesen a Szegedi Vasutasban abba is hagyjam az aktív játékot, mert komolyan futballoznia éppen Pusztai Lászlóra gondolva nem érdemes annak, aki soha nem lehet Pusztai László.
Szentesi Zöldi László
Megjelent a ZÖLD-FEHÉR 2018. januári számában.
Közölve a szerző engedélyével.