Tengeren túli levelek – Volgai vakáció IV.
Nagyérdemû, kedves Olvasó! Síksághoz szokottként nem csak maga a hajózás jelentett nagy élményt, hanem annak egy különleges eseménye, a zsilipelések is, amikben aztán a folyami út során jócskán részem is lehetett…
…hiszen a Szentpétervárt Moszkvával összekötő 1,321 kilométeres szakasz csak úgy válhatott hajózhatóvá, hogy víz-átemelõket, zsilipeket alakítottak ki a nagy szintkülönbségek leküzdésére.
Utazásunk szerves része volt, hogy gondos elõkészítõk – míg a túristák békésen szunnyadoztak – összeállították a másnapi programokat, aminek két nyelvû, angol és magyar változatát aztán minden reggel olvashattuk is. Így aztán jó elõre tudtuk, mikor hova vezet egy újabb látnivaló, mikor van szabadidõ, hogy sütkérezzünk a fedélzeten, vagy mikor érkezünk azokra a helyekre, ahol részesei lehetünk a természet és az ember alkotta erõk párharcának. Ez utóbbi, legtöbbünket igen érdekelt is, nem számítva, hogy ez gyakran a hajnali, vagy a késõ esti órákra volt jelezve, és sokan igyekeztünk a fedélzeten lenni, kíváncsian figyelve végig, ahogy a Majakovszky elõtt elkeskenyedik a part, és folyamatosan siklik be egy olyan csatornába, ahol a két beton fal által szegélyezett távolság szinte karnyújtásnyira érinthetõ a hajóról.
Hajtómotorok elcsendesülése, mindenféle vezényszavak felhangzása – amirõl persze csak feltételeztem, hogy az lehet, mert bizony, szégyen ide vagy oda, de nem sok maradt meg abból a szókincsbõl, amit a diákéveim orosz tanárnõje pedig lelkes elhivatottsággal próbált megtanítattni nyelv-tagozatos osztályának növendékeivel. “Igyi szuda Igor’…azt mintha sejtettem volna, hogy ezzel azt az izmos orosz legénykét kívánta maga mellé rendelni a kapitány, aki éppen a hajókötelekkel foglalatoskodott, de ennél többre már szürke-fehér állományom nem volt képes – és az úszó jármű mozdulatlanná vált.
‘Jajj!!! Most fogunk a beton-falnak ütközni’… ‘Ouhhh!!! hogy fogunk innen kijutni’… ‘Láttad? Pár centire parkol mögöttünk a Lermontov, és már zárják is a kaput’… Izgatott megjegyzések, bár mérséklõdtek a beavatást követõ elsõ alkalom után, végleges megnyugvást mégis akkor kaptunk, amikor a kapitányi hídon tehettünk látogatást, megelégedett meglepetéssel tapasztalva, ha ‘koros is kicsit hajónk’ nagyon is biztonságos, hiszen vezérlését a legkorszerűbb digitális berendezések szavatolják, jócskán megkönnyíti ezzel nem csak a hajózást – éjjel és nappal egyaránt – hanem annak egyik legproblematikusabb részét, az átemelési manõvereket is.
Hogy mi is ez? Nos… vízijártassági képesítés nélküli, de talán elégséges és értelmezhetõ konyha-nyelvi szinten… A folyómederbe szilárdan beépítenek, ki-be ugyanakkor le-fel irányba mozgatható kaput, ami attól függõen működik, hogy a vízszintet magasabb-alacsonyabb, vagy éppen fordított emelõ-csökkenõ tendenciával kell-e áthidalni.
A bejáratnál kinyílik az alsó kapu, a hajó beúszik a csatornába, bezáródik a kapu, ugyanakkor lassan nyílik (süllyed) a kimeneteli kapu, és az így beáramló víz nyomásának hatására elkezd emelkedni (süllyedni) a hajó utasostól, rakományostól addig, amíg el nem éri a kimeneti vízszint magasságát (mélységét)… Az út során nyolc megállónál nyiki-csukiztunk, ebbõl az Onega-tó és Kovzha folyó közti szakaszon egyetlen helyen hat, egymást sűrűn követő alkalommal. Merje valaki azt mondani, hogy eseménytelen volt ez az út?
Susan T. de Buzna dr.
