Tengeren túli levelek – Volgai vakáció III.
Nagyérdemû, kedves Olvasó! Nagyon készültem erre a programra hiszen a tervezett uticél Puskinba vezetett, abba a kis városba, amely Nagy Péter cártól a Romanov dinasztiáig az orosz uralkodói családok kedvelt nyári tartózkodási helye volt. A Szent Pétervártól 25 kilométerre lévõ, Cári falu nevet viselõ hely az 1917-es forradalom idõszakában Gyerek falura lett átkeresztelve, majd késõbb nevét a nagy költõ emlékének tiszteletére kapta.
Puskint a 18-19. században a helyi arisztokrácia és elõkelõség népszerû üdülõjeként is számon tartották, nem volt tehát véletlen, hogy Oroszországban elsõként, 1837-ben itt nyitották meg az elsõ vasútvonalat, ami Pavloszkkal kötötte össze, majd három év múltával Szentpétervár is megközelíthetõ lett általa.
A hely fõ látványossága az a palota, ami a 18. századi orosz-barokk építészet egyik tökéletes példája, és amit Nagy Péter cár adott ajándékul második feleségének, I. Katalinnak. A Rastrelli nevû, olasz építõmester tervei alapján készült palotához díszesen megmunkált, hatalmas vaskapun – amelyen E betû {oroszul “Ekaterina”} hirdeti tulajdonosát – és gondosan ápolt parkon keresztül lehet eljutni. A nagy méretű, ugyanakkor mégis esztétikusnak ható épület arannyal mintázott, fehér támasztó oszlopok sorából, türkizkéken tárul a látogató elé, köszönhetõen azoknak a külsõ és belsõ restaurációs munkáknak, amelyekkel korhűvé sikerült tenni az egykori pompát, fényűzést, gazdagságot. Mindezt bizonyították azok az eredeti fényképfelvételek, amik a különbözõ rendeltetésű helyiségekbe felvezető lépcsősor két oldalán voltak kiállítva. Megvallom, elképesztett – sajnos nem elõszõr, amióta járom a világot – az a pusztítás, amit háborús bombázások, beszállásolt csapatok, a korlátlan rombolni vágyás tud tenni. Felperzselt falak, betörött ablakok, lovak patáitól összekarcolt mozaik parketták, bútoroktól kifosztott termek, és akkor még csak érintõlegesen sem elevenítõdõtt fel a fotókon mind az a szenvedés, nyomor, kiszolgáltatottság, félelem és megaláztatottság, amit átélhettek azok az emberek, akik részesei voltak a történelem ezen szégyenteljes részének.
Uti kalauzunk részletes alapossággal mutatta be a Nagy termet, ami fogadások és bálok színhelye volt, a Képgalériát, ahol a 17.-18. századi nyugat-európai festõk remekei sorakoztak a falakon, mígnem eljutottunk a palota legnevezetesebb helyiségébe, egyben a világ nyolcadik csodájaként is számon tartott Borostyán szobába. Tanulmányaimból halvány emlékeim ugyan voltak a borostryánról, sõt emlékszem, mindig valami megfoghatatlan gyügyörűséggel töltött el, amikor láttam édesanyámat, ahogy egy-egy megkülönböztetett alkalommal viselte borostyánból készült ékszereit, de valahogy ez volt minden, amit arról az anyagról tudtam, amivel a Katalin palota ezen különleges szobájában szembesültem, és ami aranybarnában tündökölve töltötte be szépségével a belépõt.
A II. világháború alatt Hitler utasítására a Borostyán szobát, annak minden tartozékával együtt, bedobozolták és Köningsbergbe szállították, ahol rövid ideig ugyan ki lett állítva, de a háború zavaros ideje alatt valahogy mégis eltűnt, és azóta sem került elõ, kivéve néhány darabot, amit 1997-ben egy náci orvosnál találtak meg, és ami így visszakerült az oroszokhoz. A háború után eredménytelen expedíciók sorozata indult el az eltűnt kincsek felkutatására, ugyanakkor helyi és nemzetközi támogatásoknak köszönhetõen elkezdõdõtt egy rekonstrukciós munka is, aminek köszönhetõen 2003-ra ismét eredeti formájában látható a világ nyolcadik csodájaként is számon tartott Borostyán szoba.
Folytatjuk…
Susan T. de Buzna dr.
