A tehetségek köztünk járnak – Maszlag István Gábor: Üzenet (novella) 1/2
Minden azon a napon kezdõdött, amikor elõször léptem ennek a poros bolygónak a felszínére. Mint azt hiszem, minden hozzám hasonló, frissen végzett tudós, alig vártam, hogy végre munkához láthassak.
Az sem zavart, hogy a birodalom központjától oly messze, a semmi közepén kell majd dolgoznom, elvégre mint antropológusnak, és az õsi kultúrákat kutató tudósnak, az ilyen háborítatlan bolygók voltak ideálisak, hogy megtalálhassam a választ, a népemet oly régóta gyötrõ kérdésekre: kik vagyunk, honnan jöttünk, s miért vagyunk itt. Na persze a régészek már sok mindent kiástak, de a kezdeteket, azt hogyan, és mikor, de fõleg miért fogott elõször kõbaltát õsünk, még õk is csak találgatni tudták.
Elsõsorban ezért kutattunk olyan bolygókon, ahol éppen csak megjelentek az intelligensnek tûnõ lények. Természetesen a kutatást nem csupán egyedül végeztem. A szigeten, ahol a városnyi kutatóközpont állt, számos tudós dolgozott együtt. Volt, aki a bolygó élõvilágát, más a geológiáját, megint más a helyi fajok genetikáját vizsgálta. A vezetõ kutató, dr. Grasson vezette az állomás mellett, a genetikai kutatásokat is, és õ volt a vezetõ asszisztense. A nõ, aki az elsõ pillanatban elrabolta a szívem. Linella olyan volt, amirõl csak álmodhat egy magamfajta: kedves, okos, és csodálatosan szép. Áradozhatnék róla, de nem ezért kezdtem a mondandómba. Úgy tûnt, az otthoni gondok, a radikálisok, és a kormány közti ellenségeskedéstõl végre sikerült elég távol kerülnöm. Mind tudósok voltunk, és nem hittem, hogy valaki, aki annyira gyûlöli a civilizációnkat, mint a radikálisok, képes lenne köztünk dolgozni. Bár dr. Sandson, aki a begyûjtött lényekért volt felelõs, néha meglepõ kijelentéseket tett, sokszor szólalkoztak össze dr. 
Grassonnal is, különös dolgokkal vádolva meg. Például azzal, hogy értelmes lényeket kínoz a kísérletei során. Különös volt ezt hallani, mert bár a helyi lények képesek voltak már bizonyos intelligensnek tûnõ viselkedésre, mégis inkább okos állatok voltak, mint hozzánk hasonlítható lények. Ezért én is, mint mások, igyekeztem távol maradni Sandsontól. Különben is, sokkal szívesebben múlattam az idõt Linella közelében, így néha még a kutatásról is elfeledkeztem. De egy nap olyasmibe cseppentem, amibe nem szerettem volna. A kompokkal rendszeresen kimentünk a BLK-34-es faj élõhelyeire, ahol megfelelõ kíséret mellett vagy távolról figyeltük meg õket, vagy kamerákat, és jeladókat telepítettünk rájuk, hogy a központból is megfigyelhessük õket. Néha pedig kapcsolatba is léptünk, hogy lássuk hogyan reagálnak ránk. Azon a napon éppen egy nagyobb hordát figyeltünk meg, mely a többi csoporttól eltérõen valamivel okosabbnak látszott. Minden rendben is ment, amikor váratlanul, a sziklák mögül ránk rontottak. Esküdni mertem volna, hogy csapdát állítottak. Miután minden kísérõmmel végeztek, a rémület mellett is megfigyeltem, mennyire szervezetten, és hozzáértõen tûntették el a nyomaikat, és vittek abba a hatalmas barlangba. Azt hittem, aznap én leszek a vacsora, de mégsem így történt. Legnagyobb megdöbbenésemre Sandson bukkant fel a barlangban, aki oldalán fegyverrel, háborítatlanul sétált a vadak közé, akik látszólag tisztelték.
– Maga meg hogyan…? – nyögtem ki néhány szót, mialatt õ letelepedett egy kõre, az engem tartó cölöppel szemben.
– Csak nyugodjon meg, nem akarják bántani, engem pedig tisztelnek, mert jó voltam hozzájuk.
– Jó, de hát hogy érti ezt?
– Úgy, hogy mindegyiküket névrõl ismerem. Ezek itt mind megjárták Grasson laborjának poklát. – a név hallatán haragos morgás futott végig a vadakon.
– Mégis hogy érti ezt? Mit akar tõlem?
– Azt hittem, hogy valaki, aki magához hasonló, legalább valamennyire tiszteli ezeket a lényeket, akik most próbálják megtalálni az útjukat.
– Ezek csak vadak! Csak primitív õslények!
– Amilyenek egykor mi is voltunk, és amilyenek mostanra lettünk, bár az õ világuk a miénknél sokkal könyörületesebb.
– Mégis mit akar ezzel elérni?
– Tudja, miféle kísérletekhez használja fel a maga kedves fõnöke ezeket a szerencsétleneket? Tudja, miért kell érzéstelenítés nélkül tûrniük az élveboncolást?
– Ez õrültség, a doktor soha nem…!
– Ó dehogynem! A maga kedves doktora azért kínozza ezeket a lényeket, hogy megtudja mennyire sikeresek a keresztezési kísérletei.
– Keresztezés? A mi, és az övék…? – habogtam. Nem hittem, nem hihettem el amit hallottam. Hiszen a génkeresztezés más fajokkal, a legszigorúbb tilalom alá esett.
– Ezért is akarja mindenáron eltûntetni a nyomait. Akiket itt lát, majd mindegyiküket meg akarta gyilkolni!
– De miért? Miért tenné? Ha pedig igaz, akkor is, miért fontos, hogy pár barbár meghal?
– Barbár? Maga szerint azok? Tényleg ezt hiszi? Akkor nem maga az emberem. – legyintett.
– Gyõzzön meg!
Álmomban se hittem volna, hogy sikerül neki. De amit abban a barlangban láttam. Éppen ilyennek képzeltem azt az ideális társadalmat, melytõl az enyém egyre távolodott. Bár az erõnek sok szerep jutott, mégis igazabb, õszintébb volt az az állatbõrökbe bújtatott világ, mint a mi csupa acél világunk.
– De mégis mit akar Grasson a kísérletekkel? – kérdeztem a túra végén.
– Tudja, mi az a Webbston szindróma?
– Valamiféle betegség, ami a géneket támadja.
– A legtöbben nem is tudnak többet, és nem is akarják, hogy többet tudjunk. A valóság az, hogy ez egy öröklõdõ, és egyre erõsödõ betegség, ami genetikai torzulást okoz az egymást követõ generációkban. A legutóbbi, nem publikus felmérés szerint már a fajunk több, mint fele hordozza a betegséget, de még semmit nem tudnak arról, hogyan, miért támad, vagy hogyan lehet megállítani. A doki nyilván idegen DNS-el akarja gyógyítani a kórt.
– Ha így van, talán érthetõ, hogy megszegi a szabályokat.
– Akkor is, ha a kísérletekkel egy egész fajt megsemmisít, mielõtt az rendesen kifejlõdhetne?
– De mi nem õk vagyunk!
– De lehetnénk? Vagy maga is azok közé a kormánypártiak közé tartozik, akik szerint az egész univerzum a miénk, és bármit büntetlenül elvehetünk, ha úgy tartja kedvünk? Tényleg úgy gondolja, hogy cseppnyi felelõsség se terhel ezekért a lényekért? Mi lett volna, ha a mi õseinket mészárolják le holmi felesleges kísérletekhez, vagy teszik rabszolgává, hogy egy haldokló birodalmat szolgáljanak?
– Rabszolgává?
– Ezt se sejtette, ugye? Az innen vett génmintákat, és elhurcolt egyedeket arra használják, hogy egy rabszolgafajt alkossanak, mely majd szolgál minket.
– Ez õrültség! De ha igaz is, mi közöm hozzá?
– A forradalom már a küszöbön van. Erõsebbek vagyunk, mint hinnék! Viszsza fogjuk vezetni a fajunkat a helyes útra. Az útra, mely visszavezet minket a természethez.
– Miért lenne éppen ez a helyes út?
– Maga is azt hiszi, hogy az erdõkben akarunk élni, sátrakban? Nem, nem errõl van szó! Csak azt akarjuk, hogy a sterilitást, a tunyaságot számûzzük! Azt akarjuk, hogy ismét mindenki dolgozzon valamit, hogy ne legyen minden környezetünk olyan steril, ne gépszolgák éljenek helyettünk! Azt akarjuk, hogy fajunk tagjai ne csak a hálón találkozzanak egymással! Azt akarjuk, hogy a gyerekek ne gyárakban készüljenek, hanem újra úgy, mint rég: újra érezni akarjuk a másik testének melegét!
– Ezzel társadalmunk alapvetõ értékeit támadják! Olyan sötét dolgokat hoznának vissza, melyek egykor milliók halálát okozták!
– Talán egykor ezek a bolond szabályok milliókat mentettek meg, de most ugyanezek a milliók halnak bele ezekbe a szokásokba, a fajunkkal együtt! Mit gondol, miért jelent meg a Webbston szindróma? Azért, hogy az univerzum eltörölje saját baklövését, amit a létrehozásunkkal követett el!
– Mégis mit akar, mit tegyek?- fakadtam ki. Legszívesebben üvöltöttem volna, de a barbárok feszült tekinteteinek tüzében nem mertem megkockáztatni, hogy elragadtassam magam. Végül együtt tértünk haza, ahol Sandson megmentõmként fogadta az elismerõ vállveregetéseket. Bár ígéretet tettem neki, hogy semmit sem teszek, senkinek nem szólok, csak a megadott helyen, és idõben találkozom majd vele, mégsem tudtam felülkerekedni. A férfi szavai szinte égették a bensõmet, mert bármenynyire nem akartam elfogadni, mégis tudtam, hogy igaza van. (Folytatjuk!)